Megtisztelő volt számunkra, hogy részt vehettünk az Erdély Tartomány 25 éves jubileumi ünnepségén, Csíksomlyón, 2026. szeptember 5-én.
Uram, jó nekünk itt lenni! (Mt,17) – hangzott a mottó. Első pillanattól éreztük, hogy ezt az egy mondatot tudnánk folyamatosan ismételni. A szeretetteljes légkör, ami fogadott, az ismerős párokkal való találkozás, a ragyogó, vidám arcok, mind azt sugallták, vártak minket: itthonról, haza mentünk.
A napot indító Szentségimádás, a fiatalok (HH szülők gyerekei) zenei kíséretével, teljes nyugalmat adott és segített ráhangolódni, és lelkileg is megérkezni.
Mikesy Pongi és Jutka, Bándi Lóránt és Katinka, Nagy Józsi atyával az „Elfelejtett napkeleti Bölcsek” című történetében, nagyon mély gondolatokat ébresztetek bennünk. A HH célja, a házasság értékeinek a visszaállítása. Ezt úgy tudjuk elérni, mint ahogy valakivel egy hajót szeretnénk építtetni. Fel kell ébreszteni a vágyat a tenger felé, vagyis személyes példánkkal kell felébreszteni a házasság iránti vágyat, hogy az „ezek szeretik egymást” mögött, felkiáltó jelet tegyenek, véletlenül se kérdőjelet. Ha mi is letehetnénk a Jézuska elé egy ajándékot, valószínűleg, egy üres lap lenne, Ő írjon rá, hiszen ismeri a múltunkat, Neki adhatjuk bátran a mánkat, és gondoskodik a jövőnkről.
A második bevezetőben, Schubert Péter és Jutka, Balla Imre atyával egy nagyon szép képet „festettek” egy, a napjainkban gyakran előforduló folyamatról: selfie-zünk vagy portrét készítünk? Sajnos a rohanó mindennapokban gyakran csak egy selfie erejéig tudunk egymásra időt szentelni. Egy oda vetett bántó szót, ami szomorúságot, bánatot, okozhat a párunkban, nem lehet egy
egyszerű „delete” megnyomásával feledtetni. Ezt már csak egy időigényesebb, hiteles, belső érzésekkel tele módszerrel lehet jóvá tenni, egy szívvel megírt dialógussal. Sajnos nagyon sokszor beleesünk a selfie felületességébe, megfeledkezve a portré, mélységéről, tartalmáról. A szelfi-üzemmódban a legelőnyösebb fényben, filterek mögé bújva mutatjuk meg a világnak a tökéletesénünket. Ezzel szemben a portré-lét a mélyebb valóság: ekkor hagyjuk, hogy filterek nélkül nézzenek ránk.
Sata Lajos és Erika, megerősítették bennünk, hogy „jó nekünk itt lenni”. Eszünkbe juttatták, hogy a HH nem a tökéletes házaspárok közössége, és mégis milyen jó ide tartozni. Együtt közelebb kerülünk Istenhez, önmagunk lehetünk, nem a teljesítményünkért szeretnek. Egymás hite erősít, és ahogy mondták, házaspárok és atyák, együtt visszük a fát, néha a keresztfát. ez a gondolat, reménnyel és békével töltött el, hiszen „jó helyen vagyunk”!
Az esti Mária köszöntő és Szentmise a Kegytemplomban, Vass Nimród atya szavai, a felvezető és a szentbeszéd, a HH párok előimádkozása a Rózsafűzér alatt, feltették a koronát a szombati napra.
Hálás szívvel köszönjük Neked, Uram, hogy elvezettél erre a helyre. Bár az út, ami idehozott, tele volt nehézségekkel és kétségekkel, most már tisztán látjuk a Te tervedet. Megérte minden fáradozás és kitartás, mert amit ezen a napon kaptunk, az minden kétségért, kárpótolt. Köszönjük, hogy fogod a kezünket, és nem hagyod, hogy feladjuk. Ez a hely a békéd, a kegyelmed és a megújulásunk forrásává vált. Megkaptuk a választ a kérdésünkre, folytatjuk a Közösség szolgálatát, a Te dicsőségedre.
Szeretettel,
Antalffy Tibi és Kati – Sopron
A Házas Hétvége 25 éves jubileumára, lelkesen és tettrekészen indultunk szombat reggel. Nagy örömünkre feladatunk is volt a reggeli órákban, szolgálhattunk. Felemelő érzés volt találkozni a lelkes házaspárokkal, öleléssel és csillogó szemekkel üdvözölhettük egymást. A nap Szentségimádással kezdődött, lehetőséget adva a megérkezésre. Jézus jelenlétében nekünk is
sikerült elcsendesednünk.
A szentségimádás után, mindjárt az első bevezető nagyon mélyen megérintett. Értékes kincseket tárt elénk, megértettük, hogy minden nap van lehetőségünk üres lappal indítani és szeretetünkkel, lelkesedésünkkel meg tudjuk változtatni a világot. Tudatosodott bennünk, hogy nap, mint nap életünk könyvét írjuk, csak az a kérdés, hogy Selfie-ket vagy Portrékat készítünk
leginkább?
A Mária köszöntő megkoronázta a napot. Lelkesen kapcsolódtunk a Szentmise előtti imaórába is. Aktív, hosszú napunk volt, szolgálattal és örömmel teli, ahol a férjemmel tartalmas és minőségi időt tölthettünk együtt, és Istennek hála elmélyülhettünk kapcsolatunkban.
A Mária köszöntő megkoronázta a napot. Lelkesen kapcsolódtunk a Szentmise előtti imaórába is. Aktív, hosszú napunk volt, szolgálattal és örömmel teli, ahol a férjemmel tartalmas és minőségi időt tölthettünk együtt, és Istennek hála elmélyülhettünk kapcsolatunkban.
Hála és öröm van bennünk, megajándékozottnak érezzük magunkat, hogy a Házas Hétvége közösséghez tartozhatunk már 8 éve.
Szeretettel, hálával,
Sándor Gábor és Zsuzsa – Csíkszenttamás
Elsőre izgatottak voltunk, hiszen még nem vettünk részt ilyen volumenű HH-s eseményen, de a fogadtatás, a sok mosoly és szeretet elnyomott minden apró kétséget bennünk.
Egy Isten, egy cél és egy akarat – talán így tudnánk jellemezni ezt a napot. Már a reggeli Szentségimádásban átitatott az Jóisten jelenléte a teremben, az emberekben, az imában, ott volt az Isten. Ekkor fogalmazódott meg bennünk igazán, hogy jó helyen vagyunk, ide tartozunk. Nagyon mély, tartalmas bevezetőket hallhattunk. Mindegyikben volt valami, ami hozzánk szólt, de a
legjobban talán a Mikesy házaspár bevezetője láncolt le bennünket. Mélyen érintett, amikor gyermekük elvesztéséről beszéltek, hiszen a legdrágább kincsünk elengedése nagy fájdalom, de megnyugtató volt hallani, hogy a Jóisten ebben a kilátástalan helyezben is nyújt segítő kezet, és ki tudja emelni lelkünket elsötétült, mély bugyraiból. Mély együttérzést éreztünk és osztatlan
tiszteletet Jutka és Pongi iránt. Talán sosem feledjük szavaikat, és legfőképpen azt a szeretetet, ami belőlük áradt.
A szünetekben, látva a házaspárok meleg ölelését, egymás iránti lángoló szeretetét világosult meg előttünk, hogy mégis csak van remény, mindig van és lesz az a néhány kivétel, aki nem engedi mai világunk beborult, szomorú képét beengedni a szívébe.
Jó, hogy a szomorú válásokról szóló statisztikák ellenére, lehetünk mi, HH-sok kivételek, mint Schubert Jutka és Péter, kik egymás mellett élték le az életüket jóban-rosszban.
De ennél is értékesebb az egymásra találás kétségekkel teli pillanata, az a szikra, mely örökre összekötötte életüket. Fantasztikus érzés és felemelő volt látni és hallani ezeket az embereket. Annyi esős nap, megannyi derűs égbolt követi egymást egy élet hosszú és néha rögös útján, ők ketten mégis kitartottak. Hitük töretlen volt, kiállta és állja ma is az idők próbáit, és épp úgy fogják egymás kezét, mint talán egykoron azon döntésük pillanatában, amikor kimondták, hogy mindennap szeretni fogják egymást.
Aztán a csodálatos Lelki nap méltó koronája volt a Mária köszöntő. Még sosem ültünk földön szentmisén, de ott, abban a pillanatban az volt a legtökéletesebb hely a Földön. Figyelve a kis székeikkel érkező koros embereket, vagy az épp mellettünk ülő, szabad helyet lelő, és talán épp ettől boldog fiatalokat, döbbentünk rá, hogy mekkora áldás ez a hely, az itt és most. Az orgona
hangja, a szertartás egyetemes rendje, a sok összegyűlt házaspár és papbácsi, Házas Hétvégés stólával, összekulcsolt kézzel, mind ugyanazért, hogy Őt imádjuk. Láttunk egy bácsit is a tömegben, ki szinte végig térdelve imádkozott, egy egyszerű vidéki ember lehetett, példaértékű hittel a szemében. Vajon tudunk mi is hasonlítani rá? Tudunk úgy hinni, mint ő? Fogalmazódott meg bennünk.
A lelki napon mindvégig volt egy érzés, egy erős vágy bennünk, mely nem hagyott nyugodni: beszélnünk kell még, találkoznunk kell még valahogy a bevezetőt mondó párokkal! Külön is. A helyiekkel kapcsolatosan nyugodtság volt bennünk, hiszen velük még találkozunk, de Schubiék, és Mikesyék, biza távol vannak. És milyen az Isten: Csak kérj és megadatik! És sikerült. Kedden este együtt tölthettünk még egy szép estét velük. Egyesek talán azt mondanák véletlen, mások, hogy a sors keze, számunkra ez a gondviselés, az Isten ajándéka volt, apró csoda a nagyvilágban. Vannak különleges emberek, akikkel, ha találkozol, az érzés, amely átitat még elkísér egy ideig. Így vagyunk ezzel most mi is. A meleg kézfogásuk, szerető ölelésük, az öröm az arcukon nagyon bátorító volt számunkra. Szinte ismeretlen idegenek voltak, és mégis. Behunjuk szemünk és látjuk őket. Bár már elillant néhány nap, még előttünk vannak ugyanazzal a tiszta örömmel. Hálásak vagyunk ezért az ünnepért. Isten áldjon mindenkit!
Szeretettel,
Lackó és Emese, Székelyudvarhelyről
