2026. június 13-án tartotta a pécsi régió a hagyománnyá vált szabadtéri évzáró rendezvényét Bicsérden. A helyszínről és a lelki táplálkozásról Dohány Zoli atya gondoskodott. Egyéb táplálékot a közösség főzésben jeleskedő tagjainak rotyogó bográcsai nyújtottak.
Te Deum – Amikor az „ismeretlen” nemcsak egy pillanat, hanem egy életre szóló útravaló
Közeledett a Te Deum szombati napja, amikor a „vajon mi vár ránk?” miatt vegyes érzelmekkel gondoltunk a számunkra még ismeretlen eseményre. Eljött a szombat, felvillanyozódva ébredtünk és – bár csodával határos módon kevesebb dolgot hagytunk otthon, mint terveztük – már indultunk is Bicsérdre.
Az érkezésnél ugyan egy rövid „tájékozódási gyakorlatot” (értsd: keresgélést) tartottunk, de kisebb séta és toporgást követően eljutottunk a tényleges helyszínre! A plébánia kertjében meleg fogadtatásba részesültünk és minden félelem, aggódás lehullott rólunk. Mintha csak régi barátokhoz tértünk volna haza: egy hámozókés és egy kis munka kíséretében már úgy beszélgettünk, mintha1000 éve ismerősök lennénk. A délelőtt folyamán többször körbe jártunk a kertben, aholfelfedeztünk egy feketeszeder fát is, ami a nagyon ízletes gyümölcseitől csak úgy roskadozott. Öröm volt nézni a gyerekeket, milyen felszabadultak, esznek, beszélgetnek. (A szülőktől még eleinte jött egy-egy ilyen mondat: „Ne a ruhádba töröld!”) Az említett fa alatt kisebbek és
nagyobbak közt, fesztelen, tartalmas beszélgetések szövődtek.
Ahogy a társaság sokasodott, egyre közeledett az idő a hálaadó miséhez. Átmentünk együtt a templomba – számomra ez nagyon megható volt. A mise teljesen átlagosnak indult! Dehogy!! Az atyák gondolatai azonnal megérintettek minket, a közösségünk tagjainak szerepvállalása pedig (legyen szó az énekekről, a felolvasásról vagy a megható könyörgésekről) olyan biztonságot és
összetartozást adott, amit nehéz szavakba önteni.
A mise hirdetési részében arra lettem figyelmes, hogy az atya mondja „…hétfő után jön a kedd…”, már gondolkodtam is, vajon mit lehet ebből kihozni. A vicces, de ugyanakkor nagyszerű felvezetés Attila atya születésnapi gratulációjához tartozott. Ez volt az a pillanat, gondoltam, amikor már nem jöhet más! De! A HH közösség egyik házaspárját is ünnepeltük, akiknek az 56. házassági
évfordulójához gratulálhattunk. Ebben a pillanatban fogva feleségem kezét, teljesen elérzékenyültem, elég volt érezni a keze szorítását és tudni, hogy jó helyen vagyunk, jó emberek között. A sok meglepetés mellett a szertartás alatt megnyugvás, hála volt rajtunk és azt gondolom az egész csapaton.
A mise végeztével, ahogy sétáltunk vissza, már lehetett érezni a készülő ebéd finom illatát. A paprikás krumpli ízre is nagyon finom lett (jól készítettük elő), de több ízletes ételvariáció közül is választhattunk. Az ebédhez oda ültünk, ahol szabad hely volt, de ebben a pillanatban is úgy éreztem, mintha otthon lennénk. (Azért titokban bíztam benne, hogy valaki majd vállalja a
mosogatást…). Amikor már jóllaktunk, sorra jelentek meg asszonyok, akik igencsak finom, házi készítésű édes és sós sütiket kínáltak. Ildikóval, aki (talán) a legfinomabbat hozta, beszélgettünk kicsit, ekkor megtudhattuk, hogy nemcsak az az 56 év a jelentős, hanem az is, hogy közel 40 éve HH-sok!
Az ebédet követően „szabad foglalkozásra” került sor. Birtokba vehettünk egy traktort, bár mi (is) csak az árnyékát használtuk ki, közben a kisebbek élvezettel játszottak a rögtönzött, szalmabálákból készült akadálypályán. Igazi lelki fröccs volt nézni, ahogy a gyerekek felszabadultan játszanak, ugyanakkor figyeltek egymásra, segítették a másikat, sőt beszélgettek is. Előkerült más játék
(Mölkky) is, ami a gyerekek mellet felnőtteket is vonzott. Szívmelengető élmény volt a közösen eltöltött idő.
A néhány órára tervezett szombati program végül alaposan elhúzódott – egyszerűen nem akartunk elindulni. Amikor már útban hazafelé tartottunk, a lányom mondata az autóban mindent összefoglalt a Te Deumról:
„Apa, ez jó volt, jöjjünk máskor is!”
Ezzel a melegséggel a szívünkben várjuk a következő találkozást!
Fenyvesi Sanyi és Csilla
